Az elsötétített térbe lépve a néző a szemben lévő falon, egy hatalmas vetítővásznon „fehér zajjal”, a fekete-fehér, katódsugaras televíziók korából ismerős látvánnyal szembesül. A képmező vibrál a töredezett, vakítóan fehér és vaksötét fekete sávokból álló, jelentés nélküli látványtól, amelyet óhatatlanul is a korabeli „adáshibával” vagy a későbbi korszak hangolatlan videó jelével társíthat. A halk zúgás és a recsegő hang erősíti ezt az asszociációt. Ahogy haladunk a vetített képnek tűnő fénymező felé, egyre inkább egy káprázatos optikai effektus és zavarba ejtő, azonosíthatatlanságában is magával ragadó helyzetbe kerülünk. Közel érve tudatosulhat a nézőben, hogy a képernyő valójában egy nyílás a falban, ahová vízszintes irányban hatalmas mennyiségű videoszalagot feszítettek ki, amelyeket rejtett ventilátorok által keltett légáramlatok rezegtetnek, így a vetítővászon egy hatalmas vibráló felületté vált. Az installáció a videoszalag elavult, analóg információhordozó médiumát egy lenyűgöző vizuális rejtély megfogalmazására használja fel, a virtuális kép helyett a maga anyagi valóságában, a tér virtuális kiterjesztésével definiálja újra a képteret.
Bencsik Barnabás
