Szilágyi Csilla és Herczeg Tamás közösen jegyzett installációja az anyaghasználat kontrasztjában feszülő esztétikai lehetőségekkel operál. Szilágyi szimmetrikusan szerkesztett, háromszögrács struktúrát követő üvegbeton plasztikája az átlátszó és légiesen könnyed üveg eleganciáját a beton ridegségével és tömör, tömbszerű jellegével társítja. Azzal a megoldással, ahogy Herczeg Tamás a posztamensre helyezett szoborra lézeranimációt vetít, egy különös párbeszédet indít el. A térmódosító fényjáték hatására a művet alkotó elemek átlényegülnek, a testies anyagtalanná, a statikus dinamikussá válik. Az irányított felületalakítás eredményeként a szobor a gótikus üvegablakok tündöklő szín- és formagazdagságát megidéző fraktálgeometrikus kaleidoszkópként kezd el lebegni a térben, miközben a szobor testén átszűrődő fénynyalábokból szervezett projekció filigrán mintázatai csillagközi sejtésekként metsződnek a mögötte lévő fal húsába. A szobor virtuális jelenlétéből enigmatikus fénykörnyezet születik, aminek a fény misztériumát közvetítő spiritualitása a növényi vegetációról készült absztrakt fotogramok organikus jellegét és a mikroszkóppal megfigyelhető sejtrácsok biomorf geometriáját egyaránt megidézi. Az installáció sajátos rétegzettségének köszönhetően a konkrét-kinetikus gesztusnyelvet használó formaképzés szigorúsága és az öntörvényű, mozgalmas mintázatok szertelen spontaneitása lép szimbiózisra egymással.

Szilágyi Csilla üvegszobrász (1978, Nagykanizsa) és Herczeg Tamás fénytechnikus (1973, Orosháza) évek óta szerepelnek közösen fényművészeti alkotásaikkal egyéni és csoportos kiállításokon. Szilágyi művészetének vezérgondolata a szobor szerkesztett mértanisága és a mintázott felületek stilizált jellege közötti párbeszéd, amit két eltérő szerkezetű anyag, az üveg és a beton kombinálásával próbál kifejezésre juttatni. 2006-ban, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) diplomamunkájaként készült Transfuse sorozata is ezt az elképzelést veszi alapul. A fény használatával Szilágyi szobrai azonban új rendeltetést és funkciót kapnak, és az ember alkotta környezet a természetből átemelt formáit, biotechnikai meghatározottságát állítják a vizsgálódás középpontjába, miközben felvillantják a transzszakrális terek építésének a lehetőségét is.