A szobrászathoz szükséges ismereteket a pécsi és a müncheni egyetemeken megszerző Horváth Erzsébet alkotásainak középpontjában a transzparencia, az árnyék és a fény kölcsönhatásának a gondolata áll. A szobrásznő térrel folytatott párbeszéde konceptuális gyökerű, művei megfogalmazásához felhasználja a látás pszichológiájának és a vizuális érzékelés tudományának az eredményeit. A hagyományos szobrászat konvencióival szakítva a művésznő a fényt nem a formák térbeliségének megteremtésére és a tömegek érzékeltetésére használja, hanem arra törekszik, hogy minimalista eszközökkel, a legegyszerűbb anyaghasználat mellett adjon érvényt a fény illúzióteremtő erejének. Az indirekt fényhasználat misztikus és enigmatikus jellege érhető tetten a Corpus-ban is, ahol a megvilágítás a mű esztétikai funkcióján túllépve tartalmi vonatkozást is nyer. Az installáció egy hasábformában helyet foglaló transzparens fóliák sorozatából áll. Az egymás mögött elhelyezett lapokat hálószerűen képletezett vonalakból felépített, a sötétben világító mintázatok borítják. Ha a néző megfelelően választja ki a helyzetét és kellő távolságból szemléli a művet, egy térben lebegő emberi test látványával találkozik. A fóliarétegek sűrűségéből és tükröződéséből adódóan egy maga köré fénylő aurát rajzoló virtuális testburok jelenik meg. A test látható és a láthatatlan dimenziója közötti szűk határmezsgyét dramatizáló alkotás analóg eszközökkel, a nézőt az érzékelés berögzült formáiból kibillentve igyekszik a tér megtapasztalásának új kereteket adni. A szobrásznő alkotása egyszerre értelmezhető szuverén fényobjektként és egy olyan, az alkotói személyességet az objektív távolságtartással ötvöző médiaműként, ami a tudományos képalkotás esztétikáján alapul, hiszen a fóliákon látható, a domborzati térképek izobár-vonalaira emlékeztető mintázatok azok alapján az MRI felvételek alapján születtek, amelyeket a művésznő a Kaposvári Egyetem Egészségügyi Centrumának közreműködésével készített.

Horváth Erzsébet (1976, Pécs) alkotásainak középpontjában a transzparencia, az árnyék és a fény kölcsönhatásának a gondolata áll. A szobrásznő térrel folytatott párbeszéde konceptuális gyökerű, művei megfogalmazásához felhasználja a látás pszichológiájának és a vizuális érzékelés tudományának az eredményeit.