A nagyfokú rendezettséggel bíró és interferencia-képessége miatt médiumújító lehetőségeket rejtő, egyszerre monokromatikus és koherens fénysugár, a lézer grafikai eszközként hasznosul Csáji Attila kezében. Az itt bemutatott installáció a mérnöki-technicista gondolkodás intellektuális meghatározottságát és a művészet elvonatkoztatott nyelvén keresztül értelmezett világ költőiségét egyszerre jeleníti meg. Csáji művében a fény logikus és mágikus minőségének ambivalens kettőssége lép szintézisre egymással. A művész figyelme a heterogén elemek ötvözésére, két ellenpólus összebékítésére irányul. A mű dramaturgiája a geometriai testek statikus, a stabilitást hangsúlyozó, lezárt formája és a belőlük felszabadult, a spektrum színeire bontott, mozgó lézerfény képlékeny, puha és sejtelmes karakterében feszül. Csáji ihlető forrásai között találjuk Kállai Ernő A természet rejtett arca (1947) című könyvét, ami hitelt ad annak a meggyőződésének, hogy fellebbentse a fátylat a műszerek által feltárt világ rejtett struktúráiról és a művészet közvetítésével tegye láthatóvá és megtapasztalhatóvá a tudomány misztériumát. Az installáció címében a számok képzeletben utalnak azokra a személyes emlékekkel terhes összefüggésre, ami a holdra szállás műszaki-tudományos és kulturális jelentősége, a lézer szuperpozíciós formák megjelenítésére alkalmas technikájának szabadalma és az univerzumot alkotó alapformákként tekintett platonikus testek fénykinetikai felhasználása közötti dátumok között fennáll.

Csáji Attila (1939, Szepsi) a magyar avantgárd művészet egyik úttörője, akinek gesztusfestészetében már az 1960-as évek közepén megjelent a képfelületet plasztikussá alakító fény drámai alkalmazása. A Központi Fizikai Kutató Intézetben elsőként kísérletezett a lézer, majd a hologram esztétikai lehetőségeivel. Később, az 1970-es évek végén kidolgozta a lézerfény szuperpozíciós transzformációjának képalkotásra való alkalmazását, amit az MIT ösztöndíjasaként fejlesztett tovább.