„A túlélésre képes élet még azelőtt elkezd táncolni, mielőtt a zene ritmusa egyáltalán érzékelhető lenne. De ez is csak egy tünékeny pillanat erejéig adhat megnyugvást számunkra, hisz a ritmus a következő pillanatban már meg is változik”– írja Riley Black paleontológus, majd így folytatja: „Vannak hangok, amelyeket még nem is érzékelünk, és vannak olyanok, amelyeket talán soha nem fogunk meghallani.” Ahhoz azonban, hogy meghallhassunk valamit azokból az ütemekből, amik körülöttünk vannak, érzékenyebben oda kell figyelnünk a nem emberi hangokra, a mikroszkopikustól a planetáris szintig tartó elkerülhetetlen folyamatok halk morajlására, és fel kell fedeznünk, hogy milyen lehetőségeket rejthet magában mindannyiunk számára egy ilyen új, fajok közötti, közös rezonancia.

A nem emberi perspektíva nemcsak egy másfajta, empatikusabb figyelmet jelent, hanem azt is, hogy új nézőpontból tekinthessünk az emberi tevékenység és a természeti rendszerek közötti mély összefonódásokra, azok szélesebb körű környezeti, társadalmi és politikai következményeire, kollektív és egyéni felelősségünkre és lehetőségeinkre.

A kiállított művekben a legkülönfélébb hangok szólalnak meg; a denevérek ultrahangja, az óceánfenék mély rezgései, a soft robotok pulzáló zaja, vagy a baktériumok, a több ezer éves fosszíliák és a legmodernebb biotechnológiai innovációk eltérő ütemei. A kiállítás arra tesz kísérletet, hogy olyan művészi megközelítéseket mutasson fel, amelyek egy nyitottabb és érzékenyebb, az emberi léptéken túli világ lehetőségeit kutatják.

Soha nem volt még ilyen fontos, mint napjainkban, hogy újraértékeljük a nem emberi életformákhoz való viszonyulásunkat és újragondoljuk helyünket a természeti világban – mégpedig a természet részeként, és nem fölötte uralmat gyakorló entitásként. A nyugati civilizáció túl sokáig élt abban a hamis illúzióban, hogy az ember kivételes helyet foglal el a természet és az élővilág hierarchiájában, hogy a természetet és más fajokat kizsákmányolandó erőforrásokként kezelhet ahelyett, hogy az adott fajra jellemző intelligenciával és cselekvőképességgel rendelkező lényekként ismerné el őket. Ez a hierarchikus gondolkodás számtalan életforma szisztematikus marginalizálásához vagy negligálásához vezetett – az ökoszisztémát fenntartó mikroszkopikus organizmusoktól kezdve az állatvilág összetett közösségi formáiig. Mindezek kommunikációs rendszereit és együttélési szabályait még csak most kezdjük igazán megérteni. Az ökológiai válság egyre letagadhatatlanabb jelenségeinek fényében elkerülhetetlenné vált, hogy alapvetően gondoljuk újra az élővilághoz fűződő viszonyunkat, felismerve, hogy túlélésünk elválaszthatatlanul összekapcsolódik a bolygó teljes ökoszisztémájának jóllétével.

Egészen újfajta érzékenységeket, a figyelem és a gondoskodás újfajta módjait kell kifejlesztenünk a bioszférában jelen lévő élet – korábban figyelmen kívül hagyott vagy alulértékelt – valamennyi formája iránt. A törzsi kultúrák tudásrendszerei mindig is értették azt, amit a nyugati tudomány csak mostanában ismer fel: hogy az emberek a növényekkel, állatokkal, gombákkal, sőt még geológiai folyamatokkal is kölcsönös kapcsolatok bonyolult hálójában léteznek. A kiállítás olyan művészeti gyakorlatokat mutat be, amelyek ezt a kiterjesztett és egyre sokrétűbb tudatosságot ápolják. A pókok struktúrateremtő képességének, a mikroszkopikus planktonok cselekvőképességének, a kihalás veszélyének kitett fajok érdekszempontjainak felmutatásával, vagy a denevérek az ember számára nem érzékelhető tájékozódási képességének érzékelhetővé tételével ezek a munkák arra inspirálhatnak bennünket, hogy túllépjünk a kívülálló pozícióján, és valódi együttműködés és a megértő odafigyelés határozza meg a hozzájuk való viszonyulásunkat.

Nagyobb evolúciós ugrások megfigyelése, valódi együttélési minták keresése, és az élő organizmusok alkalmazkodási stratégiáinak megértése mellett a kiállítás olyan új szimbiotikus kapcsolatokat is vizsgál, amelyek túllépnek a biológia konvencionális határain, és magukban foglalják a mesterséges intelligenciát és a gépi entitásokat is. A szintetikus biológiának, a neurotechnológiának, a biotechnológiai kutatásoknak vagy a soft robotikának köszönhetően az élet megkonstruálható technológiává vált. Akár összetett biotechnológiai újításokra, akár olyan hétköznapi dolgokra gondolunk, mint a digitális világban szerzett tapasztalatok vagy a monitor képernyőjének kék fénye, a technológia átfogó hatással van testünkre, egészségünkre, viselkedésünkre, érzelmeinkre, és arra, hogy milyen módon lépünk interakcióba a környezetünkkel. Ahogy az AI egyre kifinomultabbá válik, természetes módon merülnek fel kérdések a technológiai rendszerek működéséből fakadó tudatosság és cselekvőképesség formáiról és tartalmáról. A kiállítás több műve is hibrid együttműködéseket képzel el emberek, más élőlények és mesterséges entitások között, ami arra utal, hogy a bolygón való együttélés jövője megkövetelheti tőlünk, hogy bővítsük az „élet” fogalmának definícióját. Ezek a spekulatív szimbiózisok elgondolkodtathatnak bennünket arról, hogy lehetséges, hogy elérkezett az idő olyan etikai keretrendszerek kidolgozására, amelyek képesek elfogadni az intelligencia és cselekvőképesség korábban nem létező formáit, teret engedve a fajok és entitások közötti együttműködés mostanáig elképzelhetetlennek tűnő formáinak.

A kiállításon bemutatott művek a bolygónk jövőjével kapcsolatban felmerülő sürgető kérdésekből fakadnak. Az éghajlatváltozást, az egyes fajok tömeges kihalásának évtizedek óta velünk élő jelenségét és a természeti erőforrások kizsákmányolásának felgyorsulását látva a művészek új módszereket dolgoznak ki az élet korábban figyelmen kívül hagyott formáinak megfigyelésére, érzékelésére, a velük való kapcsolatfelvételre. Az emberközpontú szemléleten túlmutatva ezek a művek egy poszthumán megközelítést alkalmaznak, amely elismeri minden élőlény autonómiáját, intelligenciáját, értékét és az ökoszisztéma fenntartásában betöltött elengedhetetlen szerepét.

A kiállítás újfajta anyagszerűségek beemelésével is kísérletezik; puha, folyékony, porózus, illékony anyagokkal, mesterséges, biológiai és toxikus anyagokkal, mikroműanyaggal, állati szövetet vagy emberi bőrt imitáló szilikonnal, valamint az anyagszerűvé tett fény, a láthatatlanság és az anyagtalanság kérdéseivel. Ólafur Elíasson színes üvegkorongokból álló installációja magát az észlelés folyamatát alakítja át médiummá, felfedve, hogy a valóságról alkotott megértésünk hogyan változik a mozgás és az érzéki tapasztalat révén. A kiállítás az immerzív vetítések genealógiáját is nyomon követi Anthony McCall egyik klasszikus korai vetített művétől, illetve Otto Piene 1966-os reménnyel teli, a nukleáris katasztrófától rettegő világban a művészeten keresztül vigaszt kereső installációjától egészen azokig a kortárs művekig, amelyek jelenlegi globális környezeti kihívásokat igyekeznek tudatosítani.

Tomás Saraceno a bonyolult pókhálórendszer rejtett architektúráját lézersugárral pásztázza, és ezeket a törékeny, mégis ellenálló struktúrákat a fenntartható együttélés modelljeként értelmezi. Katja Novitskova felfedi a mikroszkopikus férgek láthatatlan szerepét az orvosbiológiai kutatásokban, rávilágítva arra, hogyan segítik a nem emberi lények az emberi tudástermelést. Andrea Ling Shin élő architektúrája az ősi cianobaktériumokkal – az évmilliárdokkal ezelőtt a Föld oxigénjét létrehozó organizmusokkal – működik együtt olyan struktúrák építésében, amelyek aktívan közreműködnek az üvegházhatás leküzdésében. Jennifer Allora és Guillermo Calzadilla olyan veszélyeztetett Puerto Ricó-i papagájok panaszainak adnak hangot, amelyek az ember földönkívüli intelligencia utáni kutatásának árnyékában élnek, megkérdőjelezve, hogy miért fontos extragalaktikus üzenetek után vadászni, miközben figyelmen kívül hagyjuk a kihalás veszélyével szembenéző helyi fajokat. Wim van Egmond mikroszkopikus univerzumaitól Jakob Kudsk Steensen időszakosan megjelenő sivatagi tavakat megidéző interaktív vetítéséig ezek a művek kiterjesztik érzékelési tudatosságunkat, hogy képesek legyünk észrevenni az emberi érzékelés számára jellemzően láthatatlan léptékű életeket. Arra inspirálják a nézőket, hogy ismerjék fel: az intelligencia, a kreativitás és a cselekvőképesség messze túlterjed az emberi létállapoton.

Az ismeretlennel való találkozás közvetlen valóságunkra vonatkozó nézőpontunkat is megváltoztathatja. A kiállítás az evolúció kezdetétől a jövővel kapcsolatos spekulációkig, a molekuláris szinttől planetáris léptékekig, olyan jól ismert és láthatatlan területekre vezet el bennünket, amelyek újfajta, nem-ember-központú kérdéseknek is teret adva, kizökkenthetnek bennünket szokásos persepektívánkból. És csak reménykedhetünk, hogy ez a nézőpontváltás talán hallhatóvá tesz valamit a jövő halk ütemeiből.

Kiállító művészek:

Jennifer Allora & Guillermo Calzadilla, Yasuhiro Chida, Mat Collishaw, Wim van Egmond, Ólafur Elíasson, fuse*, Kiss Balázs Ágoston, Kitty Kraus, Andrea Ling Shin, MAEID – Büro für Architektur & Transmediale Kunst (Daniela Mitterberger, Tiziano Derme), Paula Malinowska, Guillaume Marmin, Mátrai Erik, media.tribe, Anthony McCall, Jonny Niesche & Mark Pritchard, NONOTAK, Katja Novitskova, Tony Oursler, Harrison Pearce, Otto Piene, Sébastien Robert & Mark IJzerman, Pamela Rosenkranz, Tomás Saraceno, Mona Schulzek, Jakob Kudsk Steensen, Rhoda Ting & Mikkel Bojesen, Üveges Mónika, Nick Verstand, Vicsek Viktor & Rodrigo Guzman, Laure Vigna, Martin Walde, Xenorama – Studio for audiovisual art, 00 Zhang

Művészeti igazgató: Vida Szabolcs
Kurátorok: Bencsik Barnabás, Szalai Borbála
Produkciós vezető és kurátorasszisztens: Kovács Dalma
Kurátorasszisztens: Gyöngyösi Eszter