A mű egy disztópikus, víz alatti tájba vezet, ahol nehézfémek, mikroműanyagok és ipari hulladékok alakítják át az óceán élővilágát és formálják át a genetikai állományát. Az óceán így az emberi beavatkozás és a szennyezés találkozásának petricsészéjévé válik. A videóban látható mesterséges és természetellenes mutánsokként megjelenő különös lények Hieronymus Bosch vízióit idézik. 

A szintetikus biológia eredményei reményt kínálnak szennyezést lebontó baktériumok, szén-dioxidot megkötő növények formájában, ám magukban hordozzák az ökológiai egyensúly felborulásának kockázatát is. A mesterséges intelligencia kettős szerepben jelenik meg: miközben fenntarthatóságot ígér, óriási erőforrásigénye tovább súlyosbítja a válságot. A videó egy pontján a kamera sorokba rendezett, korallal benőtt számítógépszervereket tár fel a bizonytalan mélyből, az emberi kíváncsiság, lelemény és gőg relikviáiként. Arvo Pärt Cantus in memoriam Benjamin Britten című zeneműve kíséri a munkát, véglegességet és törékenységet sugallva. A mesterséges intelligencia által generált képek tárgyilagosan mutatnak be egy olyan ökoszisztémát, amelyet már nem kizárólag a természetes szelekció, hanem a korlátozás nélküli emberi beavatkozások alakítanak ki, és amely egy lehetséges új, nem emberi intelligencia színtere, amely a saját romjaiból emelkedhet ki.

(Kovács Dalma)