Anthony McCall brit művész radikális kérdést tett fel: Mi lenne, ha a film vetítővászon nélkül is létezhetne? Hogy ezt a gondolatot körüljárja, 1973-ban megalkotta a Kúpot rajzoló vonal című művet, amellyel a mozit alapvető elemeire, időre és fényre redukálta.

McCall forradalmi megközelítése magát a fényt tekintette médiumnak. Egy 16 mm-es vetítőgép és egy színpadi ködgép segítségével láthatóvá tette azt, ami általában láthatatlan: a térben haladó fénysugarat. Egy egyszerű animált vonal lassan, harminc perc alatt kirajzol egy kört, a fénypalástból üreges kúpot hozva létre, amelyen a látogatók keresztülhaladhatnak, és akár meg is érinthetik.

McCall számára mindez nem csupán szép formák létrehozásáról szólt. Teljesen dekonstruálni akarta a mozit, eltávolítva a vásznat, és passzív megfigyelőkből aktív résztvevőkké változtatva a nézőket. A fénysugár szoborrá, a vetítés rajzzá válik, a közönség pedig a műalkotás alkotóeleme lesz.

Húsz év szünet után McCall a 2000-es években tért vissza a művészethez, amikor a digitális technológia révén új lehetőségek nyíltak a korábbi művei számára is. A fejlett digitális projektorok, az animációs szoftverek és a kifinomult ködgépek lehetővé tették számára, hogy összetettebb formákat hozzon létre, és precízen szabályozza fényszobrai paramétereit. A technológiai fejlődésnek köszönhetően az egyszerű végtelenített 16 mm-es filmekről kifinomult digitális animációkra tudott átállni.

Ez az ikonikus mű továbbra is a kortárs immerzív művészet alapművét jelenti, visszaigazolva, hogy a leghatásosabb innovációk gyakran a művészet mibenlétét firtató legegyszerűbb kérdésekből erednek.

(Bencsik Barnabás)