Üveges Mónika festészet és szobrászat határvidékén elhelyezkedő művészeti gyakorlatában azt a kérdést feszegeti, hogy hol végződik az emberi test, és hol kezdődik a technológia. A Visceral Rhythm sorozat a természethez fűződő változó viszonyunkat vizsgálja a klímaválság és a technológiai átalakulás korában.

Ez a három szobor organikus anyagokat, például újrahasznosított fát és kosszarvat ötvöz olyan szintetikus elemekkel, mint a gyanta, a szilikon és a rozsdamentes acélváz. A művész a poszthumán elméletre reflektál, amely szerint az ember többé már nem választható el sem a technológiától, sem a természettől, hanem mindkettőhöz kapcsolódó hibrid lényként létezik. A műalkotások egyszerre tűnnek ismerősnek és idegennek. Hártyaszerű felszínük és vázrendszerük az emberi anatómiára emlékeztet, futurisztikus acélvázuk azonban technológiával továbbfejlesztett kiborgtesteket idéz. Munkáiban a művész anyagi folyamatokon és kölcsönhatásokon keresztül vizsgálja az ember és a természet szimbiózisát, elidegenedését és metamorfózisát.

Tudományos hátterét a biológiából és az ökológiából meríti, különösen az antropocén fogalmából, amely az emberi tevékenység Földre gyakorolt hatása által meghatározott, jelenlegi geológiai korszakot takarja. Ezek az objektek a természetes és a mesterséges, az organikus és a szintetikus, a testszerű és a tárgyszerű között ingadoznak, kihívások elé állítva az emberi és a gépi fogalmairól alkotott elképzeléseinket. 

Egyszerű anyagok és összetett gondolatok segítségével Üveges bizonytalan jövőnk vizuális nyelvét teremti meg.

(Bencsik Barnabás)