A német ZERO csoport társalapítójaként Piene is elutasította a hagyományos kifejezési formákat, és új műfajokat, anyagokat és technológiákat keresett. A ’60-as évek végén – a háború traumája utáni társadalmi-kulturális megújulás légkörében – készült vetítései a felbomlott rend helyreállítására törekvő, békét hozó szimbolikus eseményekként a nukleáris félelmek és hidegháborús feszültségek árnyékában élő világnak kívántak gyógyírt és reményt adni.

Ezt a forradalmi művet első alkalommal a New York-i Black Gate Theatre-ben mutatták be. A kézzel festett diákból álló diavetítést a művész saját narrációja kísérte. A művész hangját a látogatók ebben az installációban is hallhatják a hangszórókon keresztül, ami évtizedeken átívelő virtuális kapcsolatot teremt a ’60-as évekkel a mai közönség számára. A művész katonásan pattogó vezényszavai végigvezetnek minket a folyamatosan változó fénymintákon, és a vetítőteret félelemmel és reménnyel teli, kétértelmű térré alakítják, színes napok és kozmikus képek titkos szentélyévé.

A mű az ún. kiterjesztett mozi (expanded cinema) irányzatának egyik kulcsfontosságú alkotása – a ’60-as éveknek ez volt az egyik progresszív, kísérletező mozgalma, amely felszámolta a film és a hagyományos vetítési formák megszokott kereteit. Míg Piene egykor kézzel festette a diákat, amelyeket a forgótáras Kodak carouselekkel vetített, a mai installáció hat digitális projektort használ, de a mű eredeti víziója változatlan maradt: a pusztulást a szépséggel, az erőszakot a békével ellensúlyozni. A felhasznált eszközök változása jól mutatja, hogyan alkalmazkodik a művészi vízió a technológia fejlődéséhez, miközben megőrzi alapvető rendeltetését – a teret érzelmek különböző rétegeit közvetítő, immerzív fénykörnyezetté alakítja.

(Bencsik Barnabás)