Az immerzív vetítés címe a ’megmérhetetlen, végtelen tér’ jelentésű latin szóból ered, arra utalva, hogy a 360 fokos, az egész teret betöltő vetítés a látogatókat egy folyamatosan átalakuló, végtelen virtuális térbe repíti. A nézők a szédítő utazás során olyan virtuális térélményekkel és perspektívaváltásokkal találkoznak, amelyek próbára teszik és újraértelmezik a megszokott térérzékelésüket. Az emberi elme végtelen térről alkotott képzeteit megjelenítő, absztrakt animáció struktúrája állandó átalakulásban van, tükrözve képzeletünk határtalanságát. A dinamikusan változó perspektívák és az egymásból áttűnő mintázatok összezavarják érzékszerveinket, elbizonytalanítják tér- és formaérzékelésünket, és elmossák a valóság és az illúzió közötti határokat. A geometriai alakzatok metamorfózisa során a kétdimenziós síkok észrevétlenül háromdimenziós testek illúzióját keltik, majd visszatérnek, és a dimenziók között folyamatosan pulzálva kihívás elé állítják a néző percepcióját. Ebben a virtuális univerzumban a színek és a formák olyan elemek, melyek a vetítőfelület minden pontján új jelentéseket és asszociációkat nyitnak meg.

A tér folyamatos átstrukturálódása során a nézők tanúi lehetnek, ahogy a szilárdnak hitt formák feloldódnak a színek kavalkádjában, majd újra testet öltenek, illusztrálva az elme végtelen kreativitását és a valóság képlékeny természetét. Ez az egyedülálló audiovizuális élmény arra késztet minket, hogy átértékeljük érzékszerveink megbízhatóságába vetett hitünket, és felfedezzük az emberi percepció eddig ismeretlen dimenzióit. 

A 360 fokos vetítés során a néző egy olyan komplex, immerzív audiovizuális univerzumba kerül, ahol a hagyományos, egy síkra vetített s ezért egy nézetből áttekinthető képpel ellentétben a tér minden pontja egyidejűleg válik az események színterévé. Ez a mindent átfogó vizuális dramaturgia arra készteti a befogadót, hogy egyszerre próbálja meg követni a tér összes pontján zajló átalakulásokat, ami fizikai képtelenség, így az érzékelés óhatatlanul töredékessé válik. A néző percepciós korlátai új esztétikai dimenziót nyitnak meg, ahol a teljesség megragadhatatlansága és a részleges befogadás közötti feszültség az élmény szerves részévé válik. Az Immensia így nem csupán virtuális tér- és formajátéknak tekinthető, hanem az emberi érzékelés határainak feltérképezésére is vállalkozik, nyilvánvalóvá téve, hogy még a legátfogóbb látványban is csak részlegesen tudunk elmerülni. Ez a felismerés a befogadót aktív résztvevővé avatja, aki saját, korlátozott percepcióján keresztül válik társalkotóvá, miközben folyamatosan szembesül az érzékelés töredékességével és a teljes kép megragadásának lehetetlenségével.

Bencsik Barnabás